Átkeltünk a Mátrán (vándortábori beszámoló)

Tavaly kipróbáltuk a vándortáborozást 12 diákkal, a „Pilis” nevű útvonalon. Maroknyi csapatunk jól összekovácsolódott, kitapasztaltuk, hogy milyen a katonai sátrakban, tábori ágyakon aludni, mire van szükség és mit hagyhatunk otthon jövőre. Így aztán idén Varga Anna kolléganőmmel kiválasztottuk a legnehezebb útvonalat: irány a Mátra!

Idei csapatunk részben gimnazistákból, részben egyetemistákból állt. Kicsit tartottunk a korkülönbségből adódó esetleges konfliktusoktól, de szerencsére jól összebarátkoztak a fiatalok, találtak közös pontokat. Kiindulási pontunk Sirok volt, a Mátra keleti szélén, a végcél pedig Tar, a Mátra nyugati szegélyén. Előre elhatároztuk, hogy menet közben megmásszuk a Kékest is, hazánk legmagasabb csúcsát. Kiderült, hogy a diákok közül többen még sosem jártak ott, ők különösen várták az élményt.

Mindannyian tartottunk a 2. napi 20 km-es túrától. Az első napon csak egy picit melegíthettük be az izmainkat, mert csak Sirok váráig kapaszkodtunk fel. (A szokásos esti vetélkedőnk egyik feladata az volt, hogy találjunk ki legendát a várról látható a két szikla: a Barát- és az Apáca-szikla keletkezéséről.)

A hosszú túrát gyönyörű időben, de nem túl melegben tettük meg. Én biológia-földrajz szakos tanárként már ekkor meséltem a Mátra vulkáni múltjáról, az elénk kerülő, éppen most virágzó héjakút mácsonyákról. Hosszabb megállóra ezen a napon csak egyszer, ebédidőben kerítettünk sort. Ehhez sikerült egy csodás panorámájú helyet választanunk a Remete-bérc közelében. Mikor fáradtan, de büszkén megérkeztünk a Csevice Erdei Iskolához, az a luxus várt, hogy kőházban, ágyban fogunk aludni. Kedves vendéglátónk mindenben segített, finom vacsorát kaptunk. Hittük is meg nem is, amikor mesélte, hogy esténként be szokott járni egy róka körülnézni az erdei iskolába, ne féljünk tőle. És valóban: még csak szürkült, amikor megjelent a kistestű róka (ha nem tudjuk, hogy évek óta idejár, kölyöknek hittük volna) és óvatosan, de bizalommal közelített hozzánk. Nem volt mivel megkínálnunk, de nem is lett volna helyes etetni. Így csak halkan beszéltünk hozzá, ő pedig végigjárta a szokásos útvonalát. Felejthetetlen élmény volt!

A program másik komoly kihívása a Kékest is megmászó túra volt, ami csak kb. 17 km, de nagy szintkülönbségeket tartalmazott. A csúcson persze elkészült a kötelező csoportfotó. Többen fölmentek az adótoronyba is, ahonnan a tiszta időnek hála, messzire el lehetett látni. Láttuk a közelgő viharfelhőket is, de szerencsére elkerültek minket. (Az egy hét során két nagy esőt kaptunk, de mindkettőt éjszaka.) A legnagyobb nehézséget a Kékesről leereszkedő, nagyon meredek szakasz okozta. Itt néhányan elbizonytalanodtak, kellett a lelki támasz az önbizalom megerősítéséhez. Végül mindenki épségben lejött. Galyatetőn újra erőre kaptunk, a diákok lelkesen üdvözölték a tiszta, szállodai színvonalú vizesblokkot. A kiváló vacsora után jött a meglepetés: éjszakai csillagászat. Fáradtak voltunk, estére lehűlt a levegő is, de a távcsőben látható sok szépség, az érdekes információk ébren tartottak minket egészen éjfél utánig.

Az útvonalon két nomád táborhelyünk is volt. Mindkettő egy-egy tisztáson helyezkedett el. A WC pottyantós típusú, a fürdősátor hideg vizes, lavóros. Bizony ez is új tapasztalat volt sokaknak. Nem nyafogott senki, kihívásnak tekintették a fiatalok. A közeli erdő pedig izgalmas, esti bújócska színtere lett. Aki nem vett részt a bújócskában, tüzet rakott, nyársat faragott, szalonnát szeletelt. A ropogó tábortűz a sötét erdő közepén semmivel sem helyettesíthető élmény!

Az egyik legszebb látnivaló ezen az úton az Ilona-völgyi vízesés. Romantikus völgyben, magasról hullik alá a víz. A sziklákat meg lehetett mászni, a vadmálnát meg lehetett kóstolni, sőt egyik diákunk felfedezte az év rovarának, a havasi cincérnek egy példányát is. Később aztán többel is találkoztunk. Ez hazánk egyik legszebb bogara, ezt mindenki elismerte.

Az egy hét végére mindenki magabiztosan felismerte a bükköt, a gyertyánt, a barkóca berkenyét, a csertölgyet, tudta, hogy mi a szurdokerdő, a hegység erdeit magassági előfordulásuk szerint sorba tudta tenni. Mindnyájan „lőttünk ki” erdei nenyúljhozzám magokat (korábban: nebántsvirág névre hallgatott). Meg tudtuk különböztetni a tavaszi álganéjtúrót az erdeitől, a nagy fakopáncs odúját a fekete harkályétól, a varjak hangját a hollóétól, a gímszarvast a dámszarvastól. Kétszer is láttunk lábatlan gyíkot, már tudjuk, hogy nem kígyó. Van, akinek sikerült erdei siklót fotózni. Láttunk andezitet, elképzeltük, hogyan keletkezik a vulkáni hamuból és bombákból a tufa. Amikor azt mondtam, hogy ezt nem muszáj megjegyezni, azt azonnal igyekeztek megtanulni a fiatalok, ilyen volt a „periglaciális kőtenger”, vagyis a jégkorszakban keletkezett, aprózódott kőfolyás, amin átkeltünk.

Köszönjük azoknak a munkáját, akik mindezt lehetővé tették! Még a diákok is megjegyezték, hogy milyen sokan dolgoznak azért, hogy mi jól érezzük magunkat. Tetszett nekünk a program, mindenki megtapasztalt valamit az egy hét során, amit addig sosem. Számomra az egyik legszívmelengetőbb, félfüllel elcsípett mondat: „Ide elhozom az anyuékat is!”

Frekot Erika