A 7.a osztály csákvári osztálykirándulása

A 2015. májusában megrendezésre került osztálykirándulás minden tekintetben emlékezetes volt. Az osztálynak különféle fizikai és szociális megterheléseket kellett átvészelnie- egyszóval fárasztó és barátságokat, kapcsolatokat nem kímélő 3 nap volt. Mégis, mire visszaérkeztünk az iskolához, mindenki tisztább fejjel, boldogan szállt le a kissé régi gyártmányú buszról.

Feketéné Tóth Márta tanárnő, lehetőségei szerint, próbált minél többet kihozni ebből a 3 napból. Velünk tartott kísérőként Pálinkás Réka tanárnő, illetve az osztály személyes jó barátja, a volt Ady-s diák Gergye Szilvia. Ők hárman igyekeztek minél felejthetetlenebbé varázsolni az első, igazi közös „nyaralásunkat”. És megjegyzem, az osztály nevében is- sikerült nekik.

Május elsején érkeztünk a szállásra, körülbelül fél tízkor. A szokásos reggeli mélaságot kirázta belőlünk a busz és a kora reggeli Budapest elképesztő látványa. A hidak megnevezése, a Citadella és egyéb városok (New York, Rio) szabadságszobrainak összekeverése okozta vidámság hevében, a kevesebb, mint egy órás út végére szinte teljesen kifogytunk gumicukor, chips és Cola tartalékainkból.

Természetesen még át sem léptük a hangulatos szálló magas küszöbét, néhányan máris elveszítettek egy-két csomagot, tárgyat. És persze rögtön megállapítottuk, hogy szinte senki nem hozta el a lányok életében kulcsfontosságú és nélkülözhetetlen szerkezetet: a hajvasalót/göndörítőt.

Miután elfoglaltuk a szobáinkat, bejártuk a szállást és a tőle nem messze található iskolát, ahol az udvari játszóteret és focipályát kedvünkre használhattuk. Délben felszolgálták az ebédet.

A szálláson igen változó minőségben és mennyiségben láttak el bennünket ennivalóval. Ugyan nem feltétlenül volt mindig házi koszt (pl. mirelit spagetti, úgy ahogy van, kivágva a dobozból) és nem is volt mindig egészséges (egy vekni kenyér, egy zsák hagyma és egy tonna zsír: „egyetek gyerekek, ahogy jól esik!”), de összességében egész finom volt.

A délután folyamán elmentünk pusztabuszozni. Egy kb. 10-15 fős szekeret két ló húzott. A mi lovaink egyike druszája volt a kocsi egyik utasának. Fruzsina, a gőgős póni, irgalmatlan tempót diktált gyorsaságát tekintve „alatta álló” (a valóságban kétszer akkora) társával szemben. A pusztabusszal bejártuk a környéket. A festői tájat dombok tűzdelték, itt is- ott is elszórva lovak kóricáltak az elkerített legelőkön.

Meglátogattuk az Eszterházy kastélyt, közben vezetőnktől sok érdekességet tudtunk meg annak történetéről. Egy szép, de ember alkotta  barlangot is  láttunk. Később a hegy tetején egy valódit. Kissé szűk és sötét volt, többünkre rátört a klausztrofóbia, és az állítólagos denevérek sem voltak bizalomgerjesztőek. Meglátogattunk egy kilátót, ahonnan a táj meseszép volt. Valóban az a típusú varázslat, amit egy fénykép soha nem tud visszahozni.

Végül elmentünk egy állatsimogatóvá átalakított farmra. Több tucat kisnyúl, néhány tehén, sok kecske, édes kis bárányok (egy fekete), egy morcos ló és sok baromfi. A lányok többnyire a nyulakkal játszottak, míg a fiúk a kecskéknél akadtak lelki társaikra.

Mikor visszaértünk, pár rövid, csalásokkal teletűzdelt, de összességében nagyon szórakoztató számháború következett. Majd egy speciális, kereskedelmi játékot játszottunk: a tőzsdejátékot. Ugyan a jutalomként szerezhető cukor mindenkit felvillanyozott, de kissé kuszává és érthetetlenné vált a játék a végén.

Reggel megünnepeltük egyik osztálytársunk születésnapját, 1 muffinból tortává változott édességgel.

Reggeli után tettünk egy rövidke, 6 km-es sétát egy, a puszta közepén húzódó úton (többen emlékezhettek a sulis patakkörök okozta megpróbáltatásokra…). A monoton, semmibe vesző túra során az autósoknak való integetés volt az egyetlen „szórakozásunk”. Végül megérkeztünk Vértesboglárra (kémia tanárnőnk szülőfalujába), a Vértes lovas panzióba, ahol egy lovas fesztiválon vettünk részt. Ruhabemutatók, ostor csattogtatás, mesék, kergetőzés egy Józsi/Döme/Sanyi (?) nevű, 6-8 éves kisfiúval, fej nagyságú kenyérlángosok, lovagi torna, kézműves foglalkozások, ügyességi játékok, fizikai állapotunkat tesztelő próbák és mézeskalácsok jellemezték a napot. Végül este kiharcoltuk (kihisztiztük), hogy busszal térjünk vissza a szállásra.

Persze voltak drámák, összeveszések, költözések és hasonlók. De ki lehetett bírni.

Utolsó napon voltunk a helyi Népművészeti Múzeumban is. A második világháború zsidó áldozataival, a helyi kórus világhírnevével és a helyi szokásokkal, foglalkozásokkal, fazekassággal foglalkozott a múzeum kiállítása.

Ebéd után megkóstoltuk a helyben készített országos döntős fagylalt különlegességeket.

Másnap játszottunk, frizbiztünk, fociztunk. Könnyes búcsút vettünk a konyhás nénitől (akitől már kértünk müzlis tálat otthoni leveshez, bögrét kávéhoz és kiskanalat nutellához), majd felszálltunk a buszra lezárva ezzel ezt a fárasztó, mégis izgalmas, eseménydús és vicces, közös utazást!

                      Chiyere Victoria Agbanyim