Adysok Párizsban – 2015. július 2-7.

110 méterszer 110 méterszer 110 méter. A tömb közepén álltam és a szélterelő résein át a nap árnyékán merengtem. Vajon lesz alkalmam még egyszer itt járni? Ha hajdanán nem ezt az iskolát választom, nem ezek a tanárok tanítanak, vajon akkor is járok itt ez idő tájt, akkor is eszembe jutna ez a kérdés a Grande Arche alatt? A Défense negyed megállásra készteti az embert, hogy kicsit körülnézzen. Ahogy a modern tömbök fölém magasodnak, az üvegfelületeken visszatükröződő irodisták cikázása a mi 47 fős csoportunk párizsi „álmok futását” idézi elém.

Öt napja ki gondolta volna az iskola előtt izgatottan várakozók közül, hogy mi vár rá pontosan a „szerelem városában”? A hosszúnak tűnő buszút, majd a saverne-i pihenőnk még csak a kezdet volt. Már érződött a fényűzés és monumentalitás, ami ránk várt, de ahogy egyre közeledtünk úti célunk felé, a strasbourgi és a reimsi katedrális már Párizs nagyságát suttogta számunkra. Emlékszem a megérkezés pillanatára, az első benyomásra a városból. Egy fél óra erejéig én voltam a Tour de France győztese, aki végig suhan a lemenő nap fényében a Champs-Élysées-n. De voltam Monet, aki csak a megfelelő kompozíciót keresi a művéhez, majd XIV. Lajos, aki a versailles-i termeket róva várja, hogy a kertben meginduljon a szökőkutak játéka. Mégis, azért többnyire turista voltam, ahogy mindenki velem együtt a csoportból, hiszen ki más tudna úgy rácsodálkozni az Eiffel-torony nagyságára, mint aki még életében soha nem látott ekkora épületet. Vagy ki gondolná Disney meséje nyomán, hogy a Notre-Dame harangjai nem kongathatók meg kizárólag egy ember erejével…, hisz a rajzfilmből ezt tanultuk. Megelevenedett a művészet a szemem előtt a Louvre és az Orsay Múzeum falain belül, de úgy hiszem, sokunk mosolya vetekedett Mona Lisáéval, mikor a mozgalmas napok zárultával vacsoránkat fogyaszthattuk. A hosszú órák, melyeket francia nyelvtudásom csiszolásába öltem, megtérülni látszottak, amikor az ajándék pezsgő válogatásánál helyi lakos segítségét kértem… és az is kiderült, hogy a hazai bagett még csak nem is hasonlít a F1 szálloda eredeti pékárujához.

Gondolataimból felocsúdva gyülekező csoportomhoz csatlakoztam, a metrózás után pedig Magyarország felé vettük az irányt. Ahogy Victor Hugo mondta: „Tévelyegni emberi dolog, csavarogni párizsi”… Hiszen a nevezetességeken túl mindenkinek mást jelentett az utazás. De valahogy mégis, ha az Ady Endre Gimnáziumban szeptemberben szóba kerül majd a kirándulás, mindenki tudni fogja, mit jelent: tűzoltó, csoportkép, Paul, Petit Nicolas, egy euróért ötöt, emlékezetes szülinap, zsilip…

Köszönjük, Szalai Bernadett Tanárnő!